18. Műtét utáni meglepetések

A műtét utáni éjszaka nem fog a kedvenc éjszakáim közé tartozni. Néha ugyan sikerült elbóbiskolnom, de minden alkalommal a saját gyomorkorgásomra ébredtem. Soha nem voltam még ennyire éhes. Próbálkoztunk ugyan a vacsorára kapott pár szem háztartási keksszel, de kevés sikerrel. A gyomrom rendületlenül muzsikált...
Az éjszakás nővér 2-ig nem látott a náthától, úgyhogy féltem tőle, mint a tűztől. Első alkalommal ugyan maszkba jött be, de éjjel már maszk nélkül jelent meg. Nem voltam boldog.
Nagy nehezen reggel lett. Pétert (férj :-)) elengedtem haza, hisz ő sem sokat aludt az éjjel. A nappalos nővér gyorsan a kedvencem lett, hisz embersége mellett még egy csomó praktikus tanáccsal is ellátott. Mivel itt gyógytornász nem volt, azt javasolta például, hogy ahányszor csak eszembe jut, simogassam a fejtetőmön éppen növő-félben lévő (kb.: 1 cm-s) hajkoronát.
Megtörtént az első lábraállás (ez mejdnem a holdraszállással volt egyenértékű számomra) és ezzel együtt a nap csúcspontja, az első WC-be pisilés! :-) Mennyei érzés volt. Itt is kaptam egy remek tanácsot. Ha úgy érzem, hogy ájulok, dőljek a falnak háttal és lassan csússzak a földre, ülésbe. Innen már jóval kisebbet lehet esni, ő viszont nem tudna elkapni, hiszen a “tökök” miatt nem tud a hónom alá nyúlni… Remek kilátások! :-) Az első pár lépés imbolygás után egészen belejöttem. Külön technikát dolgoztam ki az ágyról való leszállásra. Jó is volt, mert hamarosan szóltak, hogy látni akar az én dokim. “Átsuhantam” a vizsgálóba, ahol nagy sikert aratott a “tökös tasakom”. Kibogoztak a fásliból, de szerencsére hanyatt feküdtem, így esélyem sem volt a mellkasomra pislantani. Kicsit furcsállottam (szóvá is tettem) a körülöttem lévő férfiak “Nézd milyen szép!” felkiáltásait. Még, ha lenne ott valami…
Az én két dokimnak annyira tetszett a látvány, hogy megosztották azt 2 rezidenssel is és engem is kíváncsivá tettek. Visszatérve a szobába leültem a fotelba és elhatároztam, hogy megnézem, hogy mi van az ingem (bő rövidujjú férfiingben voltam, ez volt a legkényelmesebb viselet) alatt. Rákészültem, hogy becsukott szemmel kigombolom az ingem és ha felkészültnek érzem magam, akkor egy kézi tükör segítségével megvizslatom a sebet… Ehelyett gombolás közben teljes természetességgel lepillantottam és tátva maradt a szám. Nem volt seb, csak egy vékony hegvonal. Megértettem miről beszéltek a vizsgálóban. Szép volt.
Percekig nevettem magamon, hogy lehettem ennyire “hülye”, de úgy gondolom, hogy jobb volt ez így A sors megoldotta, hogy rákészülés nélkül túlessek a nehezén.
A családot már fülig érő szájjal fogadtam. Alig vártam őket, hiszen a kórházi koszt felért egy kisebb büntetéssel. Pár nap után sejteni véltem, hogy valamelyik fejesnek a honvédségnél, káposztaföldje lehet. Egyet nem értettem. Én alapvetően szeretem a káposztát, de, hogy lehet ennyire rosszul elkészíteni? Brrr…
Viszonylag gyorsan eltelt a hétvége és gyorsan közeledett a Karácsony. Hétfőn délelőtt újabb kontroll jött. Azéndokim megkérdezte, hogy mit szólnék, ha kikapnánk a csöveket!? Hűha, látta a szemeimben a rettegést. A vállamra tette a kezét és annyit mondott: Bízzon bennem, nem fog fájni! Bíztam, és nem fájt. Közben elárulta, hogy egyetlen titka van a fájdalommentes csőkivételnek. El kell zárni, hogy megszűnjön a vákuum.
A konzultáció végeredményeként a másnapi távozásban maradtunk. ...és még egy egész hét van Karácsonyig! Uhhh…
A cső-kivétel után azért kaptam kötést, hiszen a maradék váladéknak még távoznia kellett. A cső helyére egy steril gumiujjat gyömöszölt a doki, hogy ne záródjon teljesen a seb. A héten még 2-szer kellett ellenőrzésre mennem. Az első kontrollnál újabb gumiujj került az apró nyílásba. Meg is írtam a Fece-csoportnak, hogy nem is lesz szükségem helyreállító műtétre, hisz mell helyett rögtön egy tőgyet kaptam. Erre a vizuálisabb csoporttársaim a mai napig emlékeznek. Ugye Aranka? :-)