17. Újjászületés - 2013. 12. 13.

A műtét, avagy hogyan “szabaduljunk meg” a mellünktől!?

Stílszerűen ez a bejegyzés kellene, hogy a 13. legyen, de nem így sikerült. December 11-én szerdán délután jött a telefon, hogy másnap délelőtt menjek be a kórházba, december 13-án műtét.
Hatalmas segítség volt, hogy gondolkodnom sem kellett rajta, hogy mit vigyek, hiszen ott volt a csoport. Pillanatok alatt jöttek az ötletek, hogy mit szerezzek még be, mit ne felejtsek otthon. Volt köztük néhány olyan, amire magamtól biztosan nem gondoltam volna. Nem jutott volna eszembe, hogy sport-kulacsot vigyek, hogy első nap könnyebb legyen az ivás. Azt végképp nem is sejtettem, hogy mik azok a “tökök” és miért kell nekik zacskó…!
Az első nap várakozással telt, szinte semmi nem történt. Délelőtt volt egy egyeztetés a főorvos úrral, elmondta, hogy milyen lehetőségek léteznek. Vagy össze tudják húzni a bőrt, vagy 2 vágásom lesz, mert hasi bőrből pótolnak. Ez van, biztosra kell menni. Estefelé bejött az éjszakás nővér és részletesen elmondta, hogy mi történik majd reggel. ½ 6-kor hozza majd a fertőtlenítő tusfürdőt, amivel le kell zuhanyozni. Ezt követően kapok egy jutalombogyót, amitől szinte élvezni fogom az egészet, majd átsétálok a főorvos úrhoz, hogy berajzoljanak. Én leszek az első műtét.  Megnyugtatóan csengtek a szavai, nem is hangzott olyan vészesen. 1 nap és végképp megszabadulok!!! Ez már kimondottan jól hangzott!
A család távozása után gyorsan elaludtam, így hamar reggel lett. Minden úgy történt, ahogy a nővér mondta. Hajnalban hozta a tusfürdőt és egy gyors lázmérést követően izgalommal készülődtem a nagy eseményre. Alig lettem kész, már kaptam is a bogyót és mennem kellett berajzolásra. Dr. Tamás Róbert és Dr. Debreczeni Béla műtött. Fekete filccel mindkét variáció csíkjait berajzolták. “Tamás doki” papírra is lerajzolta a két műtét közötti különbséget. Ekkor én már csak arra tudtam koncentrálni, hogy a főorvos úr 2 ábrát rajzolt és az egyiken sokkal soványabb voltam, mint a másikon. Azon filóztam, hogy szóljak-e neki, hogy ha már szétcincálnak, akkor a soványabbik változatot szeretném, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy nem poénkodok, hisz pillanatokon belül szike lesz a kezében…
Kaptam egy csini zöld ruhát és visszasétáltam a kórterembe. Itt a lányom közölte velem, hogy nekem nincs miért izgulnom, hisz végig aludni fogok, majd ők izgulnak helyettem. Végül is ez igaz, úgyhogy nem izgultam, bár ez részben a csodabogyónak is köszönhető volt. Királyfi és fehér ló helyett betegszállító fiú és gurulós ágy jött értem, s ölbe kapott a fiatalember, a nem kimondottan pille súlyommal. Kérdeztem is tőle, hogy hogy gondolja mindezt a férjem szeme láttára… Villám gyorsan a műtőbe értünk és perceken belül jött a filmszakadás. A következő kép az volt, hogy a nevemen szólítgatnak és már a műtő előtti folyosón ébredezek. Jött az én betegszállítóm és visszarepített a kórterembe. Nem lehettem túl szép látvány, mert a férjem egészen nagy levegőket vett, de majdnem egészben visszatértem, úgyhogy nagy örömmel fogadtak. A vállaim szolárium-sárgák voltak és legnagyobb meglepetésemre semmilyen kötés, ragtapasz, stb. nem volt rajtam, egyszerűen gézzel voltam körbetekerve. Így a szoros kötéssel viszonylag lenyomták a “maradék” mellemet is, úgyhogy nem volt annyira feltűnő a különbség… A legnehezebb az volt, hogy se inni, se enni nem lehetett, enni másnap reggelig.
Vidám napot töltöttünk együtt a lányommal és a férjemmel, bár eléggé “mozgáskorlátozott” volt a helyzet. Én kínomban poénkodtam, amin csak lehetett, bár a lányom állította, hogy ez annak az eredménye, hogy “jó a cucc”! Nagyon jólesett a sok aggódó telefon. Csak nem hagyom őket cserben! ;-) Egyetlen kellemetlen dolog történt délután, mikor a béka feneke alá esett a vérnyomásom. Valami 58/…-t mért a nővér, velem pedig forgott a szoba. Némi öklendezés, egy vizes borogatás és valami újabb vénás cucc után visszatért belém az élet. Kóválygás közben ért egy nagy meglepetés. Az egyik internetes csoporttársam, aki szintén honvédos (katonalány), meglátogatott. Szegénykém nem mert sokáig maradni, mert éppen fal fehéren és borogatással a fejemen feküdtem, de nagyon jó érzés volt, hogy a rokonok és barátok mellett ő is beszaladt. Egy kis angyalkát rakott az éjjeliszekrényemre. Addig soha nem volt angyalom, (valahogy nagyon nem vagyok angyalkás típus) de az angyal azóta is ott ül a polcomon. Köszönöm!
Különösebb fájdalmaim nem voltak.
Megtudtam, hogy mik azok a “tökök”. 2 db lopótök-szerű “váladékgyűjtő” műanyag tartály lógott az oldalamon az egyik a hegvonalhoz, a másik a nyirokcsomók távozási helyéhez csatlakozott. Azt hiszem a férjem ennek a látványától lett rosszul, de később már egész jól viselte. :-)
Lezajlott az első vizit, ahol az ügyeletes orvos valamit hablatyolt (bocsánatot kérek a kifejezésért az orvosoktól, de aznap nem tudtam komolyan venni semmi hasonló kezdeményezést) a helyreállító műtétről, de finoman hárítottam a felvetést. Örültem, hogy túl vagyok a műtéten, dehogy érdekelt engem semmilyen helyreállítás.
Közeledvén az este, rádöbbentem, hogy a mozgáskorlátozottság erősen kiszolgáltatott állapotot idéz elő, hiszen aznap még nem kelhettem fel. A kézmosást, mosdást ugyan remekül pótolta a nedves törlőkendő, de az ágytálazás nem az én műfajom. Rövid tanakodás után kitaláltuk, hogy megpróbáljuk úgy alakítani a dolgokat, hogy a férjem velem tölthesse az éjszakát. Egyedül voltam a szobában, ahol ugyan másik ágy nem volt, viszont egy ronda, de kényelmes fotel képviselte a pihenés lehetőségét.
Így már abszolút nyugalommal vártam az első éjszakát.