Ezt a bejegyzést sokan nem fogjátok szeretni. Talán azt írhatnám, hogy "csak erős idegzetűeknek", de nem ezt írom. Szerintem ezen mindenkinek túl kell esni. Ugyanúgy, ahogy az orvosok és a nővérek megtanulják, kicsit ugyan másképp, de nekünk "társaknak" is meg kell tanulnunk elengedni, illetve búcsúzni...
Számtalan előnye létezik az Internetes csoportoknak, és mint az előző bejegyzésemben írtam, rengeteg segítséget kap az ember a társaktól. A túlnyomó többségben előnyös csoportosulás azonban magával hoz olyan szituációkat is, amelyeket meg kell tanulnunk kezelni.
Egészen megdöbbentő “élmény” (sajnos nem találtam jobb szót) volt az első találkozás a halállal.
2013 tavaszán alapvetően megváltozott a halálhoz való viszonyom. 96 éves nagymamám kezét foghattam az utolsó leheleténél. Azóta hiszem, hogy maga a természetes halál békés, és megnyugvást ad a távozónak. Az addig vezető út viszont telis tele van göröngyökkel és amitől félünk az nem kizárólag a távozás, hanem a hogyan…
Manyikát nem ismertem. Mikor a csoportba kerültem, már nem kommunikált. Egyszer csak jött a hír, hogy eltávozott közülünk. Megdöbbentem, hiszen életre kelt a statisztika. Most először szembesültem vele kézzelfoghatóan, hogy ebbe a betegségbe bele is lehet halni. Szörnyű érzés volt. Beszéltek róla a lányok ezt is, azt is. Próbáltam belekapaszkodni a különbségekbe. Régóta többféle áttéttel küszködött… Hónapok óta nem volt igazán mozgásképes… Egy ideje már morfiumozták...
Gyorsan eljutottam odáig, hogy ÉN NEM…, de közben átéltem, hogy mit érezhetnek a fiai, a férje, persze közel se tudtam pontosan, hisz nem is ismertem őket.
A csoportban gyűjtés indult, hiszen sokan személyesen ismerték. Ha jól emlékszem, akkor egy szál virág és egy boríték jelképezte az együttérzést a csoport részéről. Nehéz időszak volt.
Józan ésszel átgondolva egy “betegeket gyűjtő” közösségnek szembesülnie kell azzal is, hogy elveszítünk társakat, de megélni ezt, főleg az elején nagyon szörnyű… Főleg az viselt meg, amikor személyesen ismertem, akit elveszítettünk.
4 év alatt sok közeli és távoli ismerős távozott. Valahogy lassan az évek során kicsit megtanuljuk elengedni őket. Persze soha nem lesz egyszerű, s köztük olyanok is voltak, akikkel kicsit meghaltunk mi is… A régi csoport minden halálesetnél napokig nyíltan gyászolt, bejegyzésekkel, képekkel emlékezett. Számtalanszor belegondoltam azonban, hogy a csoportba frissen bekerülőknek milyen érzés lehet, hogy rögtön meg kell küzdeniük a saját “Manyikájukkal”!?
Mára a csoportban új szokás alakult ki, csendesen emlékezünk, s ki-ki a távozóhoz fűzött érzelmei, a saját emberi viszonyához mérten magában gyászol. Így talán jobban tekintettel vagyunk az újonnan érkezőkre, de mégis a távozókhoz méltóan búcsúzunk, csak nem közösen, hanem önmagunkban.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.