21. Piros kemo - mumus kemo(?)

2014. februárban elkezdődött a második menet. Mondhatnám vígan caplattam fel a Tömő utca lépcsőjén, hiszen csupán megelőző terápiáról volt szó, de azért ott motoszkált bennem a félelemmel vegyített kíváncsiság, hiszen teljesen más “gyógyszereket” vagyis kemokat kaptam, mint első körben. Ismeretlen volt a Paclitaxel és ismeretlen volt a mások által csak “a pirosnak” becézett  Epirubicin származék. Taxán származékot első körben is szedtem, úgyhogy tudtam mire számíthatok, de a “vöröskéhez” most volt először szerencsém. A SOTÉ-n a nővérek (a legtöbb, leginkább a tapasztaltabbak) rengeteget segítenek a betegeknek. Sokszor kemo közben is megy a konzultáció, hogy mit kell tudni, mire kell figyelni. Természetesen érdemes mindig mindenről megkérdezni az orvost, de a tapasztalatokról néha a nővérek és a betegtársak többet tudnak, hiszen több idejük van ezzel foglalkozni, mint az orvosoknak. Szóval szerencsém volt, hogy a nővér felhívta a figyelmem rá, hogy pirosat fogok pisilni. Még így is megdöbbentő volt a látvány, de a némi “előképzettségnek” köszönhetően inkább érdekes, mint ijesztő.
Nem mondom, hogy megnyugtató volt, mikor a “vöröske” beadása előtt elmondták, hogy bármit érzek, azonnal szóljak, mert, ha félre megy, szétégeti az ereimet, de jobb félni, mint megijedni. Talán nem is először írom le, hogy ha az ember a legrosszabbra számít, szinte mindig kellemesen csalódik! :-) SOHA NEM TÖRTÉNT SEMMI BAJ!!!
Természetesen mindent végigpróbáltam, amit a már előttem ugyanezt a nedűt fogyasztó társaim. Volt akinek a cola jött be, volt aki gumicukrot rágcsált. Ehettem, ihattam én bármit, szinte ugyanaz volt a menetrend. Megkaptam a Herceptint, utána a “pirosat”, majd elkezdtem benáthásodni és próbáltam legyőzni a kesernyés elváltozást a számban. Némileg a mentolos rágó segített, de utáltam az ízét. Hazafelé menet fura dolgokat tapasztaltam. Mint aki kívánós. Volt egy olyan eset, amikor a SOTÉ-ról egyenesen a cukrászdába mentünk, mert azt éreztem, hogy “ölni tudnék” egy hagyományos felépítésű francia krémesért. Persze, tudtam, hogy nem lesz maradandó az összefonódásunk, de az a pár perc, míg megettem, csodálatos érzés volt.
Otthon többnyire csak vízszintesen tudtam létezni, s az ágyban mellettem fekvő lavór nyújtotta a biztonság érzését. A délutáni alvást követő 2-3 óra volt kellemetlen az egyre erősödő hányinger miatt, amit kissé fokozott a bizonytalanság érzése, amit a lavórban kényelmesen elnyúló macska látványa keltett. Mi van, ha nem elég gyors… (Erre talán többen is emlékeznek a csoportból, hiszen fotót is küldtem Tücsökről, akinek kedvenc búvóhelyévé vált a lavór az ominózus napokban.) Szerencsére gyors volt. A macska is, az ebéd gyanánt megevett tápláléktól való búcsú is..., de ezt követően már egyre jobb lett a közérzetem. Elfordult, hogy másnap reggel már töpörtyűvel és lilahagymával kezdtem a napot, s általában a másnap esti séta már nem maradt ki.