11. Hajban, vagy haj nélkül, ez itt a kérdés…

Érdekes, mondhatnám izgalmas dolog a kopaszság (főleg nőként), de magamtól valószínű, hogy soha sem próbáltam volna ki.
Először persze rám is sokkoló hatással volt , amikor szembesültem vele, hogy nagyjából az első két kemoterápiát követően kihullik a hajam. Már az első kemo után a kezembe nyomtak egy paróka receptet. Valami felsejlett halványan a múltból, hogy öregedő úri dámák kiváltsága volt, hogy parókát hordjanak. Derengett egy születésnap is, úgy 8 éves korom táján, ahol az osztálytársam édesanyja táncosnő volt és megengedte, hogy játsszunk a smink-készletével és a parókáival. Ezen kívül soha nem kerültem paróka közelébe és meglehetősen viszolygással töltött el a gondolat.
Aki az eddigi bejegyzéseket is elolvasta, már tudja, hogy mit tettem. :-) Hívtam Arankát, aki elmesélte, hogy nála ez miként történt. Nem szabad megvárni, amíg csomókban potyog, időben le kell tolatni. Hmmm, de könnyű ezt mondani így utólag, de milyen nehéz volt akkor. Nem is igazán az volt a nehéz, amikor már elérkezett az idő, hanem eljutni odáig. Megtalálni, hogy melyik is az a legalkalmasabb pillanat. Persze nem vártam meg, amíg marok számra potyogott. Amikor beletúrtam és jó sok hajszál maradt az ujjaim között, (valóban az első két kemo tájékán) és már a gondolat is fájt, hogy párnára ér a fejem, tudtam, hogy eljött az idő. Igen, a haj is tud fájni. Illetve nem a haj, hanem a fejbőr, elég rendesen… Megbeszéltem a fodrásznőmmel, hogy meglátogat. Gabit már akkor közel 30 éve ismertem, így abszolút bizalommal fordulhattam hozzá és első szóra jött és végig biztatott. A fiam a konyha ajtófélfájának dőlve nézte, amint a kőre hullanak a tincseim. A végén annyit mondott: Nem is olyan rossz! Ez a mondat akkor felért a legnagyobb bókkal, ami csak létezik.
Innentől kezdve megindult a móka kacagás. Már időrendi sorrend nélkül, de igyekszem összeszedni a “hajnélküliség legvidámabb perceit.”
Az első igazán muris történet az volt, amikor egy séta előtt megkérdeztem a férjem, hogy: Szerinted hajba menjek? (Lehetett volna kendőben, sapkában…) Vagy 3-szor kérdezett vissza, mire megértette, hogy miről beszélek. Igazán nem szokványos kérdés.
Egyszer valaki elmesélte, hogy leesett a parókája és a kutya azt hitte játék. Percekig kergették a lakásban mire sikerült elkapni és visszaszerezni tőle a hajkoronát. Ez a “félelem” onnantól kezdve mindig fel-felbukkant bennem, bár titokban kicsit reménykedtem is, hogy egyszer megtörténik, hiszen könnyesre nevettük volna magunkat.
A kollégáim a munkahelyemen (persze titokban, zárt ajtók mögött) felpróbálták a parókát. Sokáig nem mertek róla beszélni, de mikor egyikük megkérdezte és én lekaptam, onnantól felszabadulttá vált a légkör a témával kapcsolatban. Egyet kértek, szóljak, ha szeles időben indulok haza, mert látni akarják, ahogy lefújja a szél és én futok utána… Megértettem őket és persze minek is az embernek ellenség, ha vannak barátai. :-)
Augusztustól októberig nem volt gond, de később megtudtam milyen érzés, ha fázik a fej. Szörnyűűű!
Életemben talán először vettem magamnak sapkát. Eddig maximum fejpántom, vagy kapucnim volt, most több csini sapkát is sikerült beszereznem. Sőt, lettek éjjeli sapkáim. Ősszel már képtelen voltam sapka nélkül aludni.
Két igazán emlékezetes emlék maradt még. Az egyik a mai napig megdöbbentő. Soha nem gondoltam magam szép nőnek. Érdekesnek igen, de szépnek nem. Egyszer indultam valahová, talán kezelésre, és kopaszon belenéztem előtte a tükörbe. Földbe gyökerezett a lábam. Azt láttam, hogy gyönyörű vagyok. Csak álltam, néztem magam a tükörben és nem értettem a dolgot, de felettébb jó érdekes és izgalmas érzés volt. Feltehetőleg aznap sikerült igazán jól “összerakni magam”.
...és végül, amit nehogy kihagyjatok, ha véletlenül nincs hajatok! :-) Zuhanyzás közben megtáncoltatni a vízcseppeket a fényes kobakunkon mennyei érzés!!!