2013 október táján jártunk, az 5. kemoterápia környékén. Különösen enyhe ősz lévén még a “szél le ne fújja a parókámat” korszakomat éltem. Jártam dolgozni, és egyre messzebb merészkedtem egyedül. Már megtanultam, hogy sapkában is lehet aludni, de odáig még nem jutottam, hogy bármit is vegyek magamnak, hiszen “minek erre a kis időre”!? Aztán egy szép őszi napon…
Hazafelé baktattam a körúton és a Vígszínházzal szemben megálltam egy cipőbolt kirakatában. Ekkor olyan dolog történt, ami már hónapok óta nem. Rám mosolygott egy cipő. Egy szürke, másnak talán jelentéktelen cipő azt súgta: Gyere be! Haza akarok menni veled! Kis egyedi kapcsok voltak az oldalán, belül meleg puha fehér szőr borította, oldal cipzár egyszerűsítette a felvételét. Igen, ez első látásra szerelem volt. Nem volt olcsó, de túl drágának sem mondanám. Bementem, felpróbáltam. Mintha a lábamra öntötték volna. Gyors döntés volt, megvettem. Nem csak megvettem, elhatároztam, hogy nem csupán megvettem, hanem ki is fogom használni, rongyosra fogom hordani! Ezzel az elhatározással a föld fölött fél méterrel repültem haza…
A szürke cipő ott ül a polcon. Évekig kedvenc volt, sőt, ma is az. 2-szer volt cipésznél, már nem tudják megjavítani. Ujjnyi lyuk tátong az orránál, de ott ül és mosolyog. Tudja, hogy még mindig, még így is ő a legfontosabb, s bár hordani már nem tudom, nem dobom ki a világ minden kincséért sem!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.