Először: HURRÁ, elkezdődnek a kezelések! Nincs többé rettegés, hogy folyton nő, esetleg terjed… Végre megszűnik a tehetetlenség!
Másodszor: Fogom bírni? Milyen érzés lesz? Megint szúrnak? Milyen érzés egy branüllel a kézben ülni órákig? Tényleg kihullik a hajam? Tudok majd dolgozni járni?

Aranka ismét megnyugtatott. Elmesélte, hogy neki volt egy kemo-testvére, akivel együtt jártak kezelésekre. Olykor akkora viháncolást csaptak, hogy az orvosok is be-betévedtek, hogy vajon mi történik arrafelé, hogy ilyen a hangulat. Pedig a hangulat olyan, amilyenné tesszük, s a nevetés akkor is őszinte lehet, ha kínunkban saját magunkon nevetünk. Biztos, hogy erre nem mindenki alkalmas, de mindez tanulható. Valóban egy kórházban, vagy egy orvosi rendelőben illedelmesen kell viselkedni, de van egy határ. Ez a határ pedig az, ha az ember éppen az életéért küzd. Akkor úgy „kell” viselkedni, ahogy az a legelviselhetőbb! Mindenkire terápiás hatással van egy-egy mosoly, vagy jó szó… Aranka megosztotta velem, amire emlékezett több mint 10 év távlatából. Felhívta a figyelmet az alap dolgokra, mint például a halandó ember számára rengetegnek tűnő vízfogyasztás. Kaptam tanácsokat a hideg ételek vonatkozásában, mint például a citrom vagy csokifagyi (de kár, hogy ekkor még nem szerettem a fagyit), esetleg joghurt, vagy a sokaknak jól bevált kortyonként elfogyasztott coca cola (igazán szponzorálhatnák a kemoterápia alatt lévő rákbetegeket :-))! Persze igazán mindenki csak a saját útját tudja kitaposni! Ami az egyiknek jó, a másiknak nem, s fordítva…

Ekkor már gyorsan elérkezett az első kemoterápia reggele. Mindig tudtam időzíteni, most is sikerült. Pontosan egy napon volt a fiam diplomaosztójával. Szép kis ajándék volt mindkettőnknek… :-(
Reggel jött az első megpróbáltatás, a branül. Hopp, ezt el lehet viselni! Micsoda meglepetés! Furcsa, de szinte mindenre emlékszem, a betegekre, a nővérekre, a szobára, az ágyra, de, hogy melyik orvossal találkoztam aznap az teljesen kiesett, illetve csak halvány emlékek körvonalazódnak. Aláírtam egy csomó papírt, hogy BELEEGYEZEM… Persze, hogy beleegyezem, csak adják már!
Kaptam parókareceptet (ez nem jó jel), hányingercsillapítót, és mondták, hogy kezelés után a zárójelentésért még be kell mennem.
A folyosón ülve félszegen (igen, nem mosolyogni, én és félszegen :P) néztem körül két harapás között, hogy kiket látok. Hogy néznek ki, hogy érzik magukat, mit mondanak, miről beszélnek, mit isznak, mit esznek…??? A hozzám legközelebb eső Ildikót és beszélgetőtársát kezdtem faggatni apránként, hogy mit kell tudnom. Percről percre oszlott a köd, s bár foszlányok még ma is vannak rendesen, már derengett némi világosság is néha a vaksötétben. Az már biztos volt, hogy az, hogy kezelés előtt enni kell, nem kérdés, és az Aranka által már említett folyamatos vízivás is fontos.
Pár évvel ezelőtt egy „celeb sorstárs” azt a tanácsot adta nyilatkozatában, hogy a váróteremben fülünket bedugva, zenét hallgatva kell olvasni és senkivel nem szóba állni. Én mindenkinek azt tanácsolom, hogy beszélgessen minél többet. Persze ez olyan, mint az internet. Egyszer velem is előfordult, hogy egy folyamatosan önmagát sajnáltató másokat ijesztgető „banya” ült velem szemben. Szerencsére a váró folyosónak két oldala van. Gyorsan megkértem a „másik oldalt”, hogy szorítsanak helyet maguk mellett. Messze nem ez az általános!
Visszakanyarodva az első kemohoz, a kúraszerű részleg (https://www.youtube.com/watch?v=_Bu0nVA_c5s) kis kezelőjébe mentünk, ahol egy ágyra kellett lefeküdnöm. A férjem ott ült szorosan mellettem, ami megnyugtatott. Azt hiszem, hogy ő jobban félt, mint én, de persze ez cseppet sem látszott rajta. Ágnes nővér „rákapcsolt a szerre”, s lassú cseppekben elindult az „éltető nedű”. Ágnes folyamatos ellenőrzése alatt folytak a cseppek, a férjem őrzött, közben telefonon is beszéltem néha, és vártuk-vártuk, hogy mikor leszek rosszul, de nem lettem… Amikor elfogyott az utolsó csepp is, visszamentem az ambuláns dokihoz. Megkaptam a zárójelentést és tudtak még meglepetést okozni. A kezembe nyomtak 3 fecskendőt, hogy 2 nappal a kemot követően naponta egyet a hasamba kell döfni. Megint szúrás? Most éltem túl egyet! Hogyan? Mikor? Ki? Brrrrr…
Hazadöcögtünk, ettem, aludtam, s alapvetően egy enyhe hőemelkedéssel és némi hányingerrel „megúsztam” az első kemot. Igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy az orvos mondta. Az első 4 napban folyamatosan szedtem a hányinger elleni gyógyszert, ami a hányinger mellett tökéletesen jót tett a kemo okozta hasmenésnek is, viszont remek székrekedést okozott. No, ezeket az „apróságokat” kell megtanulni kezelni az embernek. Nincs tökéletes tanács, mert mindenki más…

2 nap múlva jött az első Nivestim ideje. Leosontam a körzeti orvoshoz, mondván, hogy majd ők segítenek. Zsuzsa nővér be is adta az elsőt, közben mondta, hogy figyeljem hogyan csinálja, hogy majd nekem is sikerüljön. …hogy miiiiiiiiiii? Mi fog nekem sikerülni? Persze elfordítottam a fejem, mire kicsit erősebben rám szólt, hogy ha nem nézem, hogy fogom csinálni? Hogy mondja? Nézni sem tudom, mi az, hogy én fogom csinálni? Mindenesetre túl voltam az elsőn, ez már jó jel. A többit majd megoldjuk valahogy. A doktornő elmagyarázta, hogy ne tegyem ki magam annak, hogy állandóan tőlük függjek az injekció beadása miatt. Higgyem el, hogy sokkal jobb lesz így! Aham, persze, jobb lesz, ha magam szúrom hasba…
…és ennek is eljött másnap az ideje. Hamar kiderült, hogy az injekciós tű csomagolása roppant mód izgatja a macskát, úgyhogy Tücsök kizárásával kellett kezdeni az akciót. Ültem a szoba közepén lefertőtlenített pocakkal, kezemben az injekciós tűvel és vártam, hátha magától belemegy a tű a hasamba. Nem ment. Próbáltam jó erősen összecsípni a hasam és kerestem a legjobb pózt, mintegy időt húzva. Mikor felfogtam, hogy nem fogom megúszni, elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, gyorsan túl esek rajta. Felemeltem a tűt, persze pár másodpercre nem csak a szemem csuktam be, hanem szinte magamon kívüli vagy akár „földön kívüli állapotba” kerültem és gyors lendülettel döftem. Lássatok csodát, ott lifegett a tű a hasamban. Már csak lassú nyomással célba kellett juttatni a folyadékot, majd gyors mozdulattal kihúzni a tűt és VÉGE!!! Huhhh, ez mestermunka volt. Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek ilyesmire. Furcsa öröm árasztott el, pontosan 24 óra szabadságot nyertem az újabb döfésig! :-)