5. Várakozás és pánik, egy kis PET-CT-vel fűszerezve

A legrosszabb része volt a bevezető szakasznak az idegőrlő várakozás. Amíg az ember nem tud biztosat, reménykedik, aztán „pofára esik” újra és újra… Nem, ezt nem lehet szebben mondani, mint pofára esés…
A Pink Bolero Egyesület tagjai minden második hétfőn találkoznak a SOTE Onkológián. A várakozás gyötrő időszakának színfoltjává vált, mikor az első ilyen foglalkozáson részt vettem. Először láttam „túlélőket” és tágra nyílt szemekkel néztem, ahogy mosolyognak. Vannak emlékképeim erről a napról, amik mostanáig elevenen élnek. Személyesen megismertem Arankát és a mosolygós „Jajj drágaságom, most kezded?” megerősítő öleléssel folytatódott. Mindenki röviden elmesélte a történetét, hiszen többen is voltunk újak. Csodálattal néztem a fiatal és idős hölgyeket, akikben rengeteg közös volt, de legfőképp a bátorságuk. Ekkor még nem tudtam mi vár rám.
A foglalkozás után Aranka megkérte az ügyeletes orvost, hogy nézze meg, készen van-e a szövettan. Készen volt. Az orvos rám nézett és annyit mondott: …háááát, nem lesz egyszerű, de végül is legalább jól kezelhető. Egy világ omlott össze bennem, de igyekeztem csak a mondat utolsó felére koncentrálni. Nem lesz egyszerű? Kit érdekel? Soha nem volt egyszerű az életem, de igyekeztem minden helyzetből a legjobbat kihozni…
Ettől kezdve tudtam, hogy komoly versenyt futok az idővel. Napról napra éreztem, ahogy nő bennem az a valami, ami a részemnek szeretné tudni magát. Már érezhetően szívta el az energiámat és utólag tudtam beazonosítani az „ólmos fáradtság” fogalmát. A biopsziák következtében már a külső bőrfelületen is látszottak gyulladás nyomai és egyre nagyobb volt a kezdetektől meglévő fájdalom. …és még mindig a PET-re vártunk. Meg kellett nézni, hogy nincsenek-e áttétek.
Feltehetőleg az állandó izgalom következtében állandósult egy enyhe hányinger, mely következtében az étvágyam is minimálisra csökkent és elindultak lefelé a kilók. Persze közben vadul bogarásztam az internetet, hogy mit tudnék tenni, mivel tudnám elősegíteni, hogy legalább ne nőjön!
Több számomra logikus dolgot találtam. Elkezdtem minimálisra csökkenteni a cukorbevitelt, deutérium mentes vizet ittam és próbáltam minél több antioxidánst fogyasztani. Ma sem tudom, hogy jól csináltam, vagy nem, de legalább úgy éreztem, hogy teszek valamit.
Az állandósult hányinger eredménye az volt, hogy olyan dolgokra vetemedtem, amire addig soha. Mentateát ittam. ÉÉÉÉÉÉÉN! Brrrrrrr… Soha nem tudtam meginni a gyógyteákat. Most mégis, és legnagyobb megdöbbenésemre használt. Legalább átmenetileg jobb lett, így elviselhetővé tette a reggeli készülődést.
Július elején kaptam egy telefont a PET központból, (ahová beosztottak a vizsgálatra), hogy egy hónap múlva tudnak időpontot adni. Összeomlott a világ. 1 hónap. Azt én már nem bírom ki!
Gondolkodás nélkül hívtam vissza a telefonáló hölgyet és akkor fordult velem először és utoljára elő a 4 év alatt, hogy zokogtam a telefonban. Elmondtam neki, hogy az életemről van szó, érzem, hogy felemészt ez a valami, ami bennem lakik és a tehetetlenségtől megőrülök, úgyhogy kérem segítsen. Nem ígért semmit, pár óra múlva azonban felhívott, hogy következő héten felszabadult egy időpont, mehetek! Régen voltam annyira boldog. Azonnal hívtam Arankát. Mit kell tudni a PET-ről?
http://www.pet.hu/vizsgalataink/pet_ct_

A neten nagyjából jó leírásokat találtam, de persze ez soha nem olyan, mint amikor személyes tapasztalatokat hallunk. Aranka elmondta, hogy kulturált körülmények között zajlik a vizsgálat. Egy vércukormérést (jajjmegintszúrnak) követően vénán keresztül (…és már megint) izotópot juttatnak a szervezetbe. Ettől kezdve sugárzunk, úgyhogy az asszisztenseket is kerülni kell. Különálló szobákban kényelmesen elnyúlva kell várakozni egy órát. Az egyetlen kényelmetlenség, hogy 1 liter enyhén ánizs ízű (utálomazánizst) löttyöt kell iszogatni. Ha letelt az 1 óra, egy sima CT vizsgálathoz hasonló gépben 20-30 perces ki-be csúszkálás következik. Ennyi…
Valóban nem volt több ennél, csak attól rettegtem, hogy kibírjam az ivást és a hanyatt fekvést, hiszen a hányinger már szinte állandósult. Persze, kibírtam. Sőt legnagyobb megdöbbenésemre pont a PET-CT után éreztem olyan jól magam, mint már régen. Talán a cukornak örült a szervezetem, talán a megnyugvás, hogy végre ez is megtörtént. Már csak az eredményre kellett VÁRNI. Ismét VÁRNI…
A PET-ig dolgoztam, de az állandósult hányinger miatt nagyon legyengültem és tudtam, hogy ha kemoterápiát kapok, azt bírnom kell. Nem mehetek oda, mint egy nádszálkisasszony, hiszen fel kell vennem a kesztyűt. Betegállományba mentem, vártam az eredményt és készültem. Fordítva használtam a kalóriaszámlálót, mint azt általában szokás. Az emberek többsége akkor számolja a kalóriákat, ha fogyni akar. Én nem akartam tovább fogyni, így minden napra megvolt a minimum kalória, amit ennem kellett. Kényszeredetten toltam magamba a falatokat. Azt kívántam, bárcsak egyszer tudnék még jóízűen enni (erre később még visszatérünk! J)!
Kérésemre e-mailben is megjött a PET eredménye. Egyetlen dolognak örülhettünk: NINCS TÁVOLI ÁTTÉT!
Ebbe kapaszkodtunk erősen!
A docens asszonnyal való egyeztetést követően kivételesen az a döntés született, hogy kivételesen nem kell személyesen végig ülnöm az onkoteamet (nem ment volna). A team döntése alapján még azon a héten pénteken elindultak a kezelések. Egy újabb rettegett fogalom: KEMOTERÁPIA
Egyetlen kép villant be, amikor először jártam a SOTÉ-n. A „kúraszerű osztály” folyosóján egy fiatal lány sétált kendőben. A kezében egy hatalmas szendvics volt és jóízűeket harapott belé. Lehet, hogy a kemo mégsem biztosan négykézlábmászóshányós???
Természetesen azonnal hívtam Arankát…